Hetek óta olvasgatom és tologatom könyvedet az íróasztalomon: írnom kellene róla. Róla és Rólad, hiszen a halálod óta eltelt majd két esztendő alatt még nem volt alkalmam az elbúcsúzásra: nem írásban, de még a végtisztességben sem. Úgy mentél el, ahogyan éltél: titokban tartva életed – és halálod – részleteit. Nem voltunk barátok, a szó köznapi értelmében véve a barátságot: ahhoz nem csak Te, de én is elég nehezen "vegyültünk", de voltak közös munkáink, s közelről láttuk egymás szárnyalásait és mélyrepüléseit, lelkesedéseit és kudarcait, a bohócság vállalásáig menő próbálkozásait a beilleszkedésre és a szótlan önbezártságig futó kirekesztést – mások és önmagunk által. S voltak beszélgetések, klasszak, ahogyan Te mondanád, amiből nem csak az látszott, hogy sokkal felkészültebb és műveltebb vagy mindannyiunknál, hanem az is, hogy nehezen adsz engedményeket, s hogy a nagy ember fizikailag is és lelkileg is roppant törékeny. Alázatosan tudtál figyelni a másikra a beszélgetések során, komolyan vetted a beszélgetőtársat, magad választván ki a legalkalmasabb szellemi és lelki kondíciót e találkozásokhoz. Pedig volna még! Számos megbeszélni való volna, s nem csak a fotóantropológiáról. Hanem arról, , hogy nem vetted-e túl komolyan ezt az egész ostoba világot, amiben élünk? Nem szorítottad-e be túlságosan magad a halál árnyékába, tovább szűkítve habitusod által amúgy is szűkösre szabott mozgásteredet az egyes emberi közösségekben? Hogy nem volt-e törvényszerű meditatív, filozofikus alkatoddal a kívülállásod ezen a lendületes, praktikus, pragmatikus közösségen – amikor ez a – jórészt első generációs értelmiségi – "csapat" a hórukk munkákat becsülte leginkább, s bizony elég sokáig ott érzékelte a tudomány és a műveltség határait, ameddig a saját látószöge elért? S hogy nem voltál-e olykor magad is kicsinyes és türelmetlen, magad is vágyva a jó szóra – amit Te sem adtál könnyen –, megbecsülésre, elismerésre? Hogy miért mentél el ilyen fiatalon, ötödfél évtizeddel magad mögött, itthagyva oly sokáig remélt gyerekeidet, munkádat, s mindent, aminek rendszerelvű megértésén mindig spekuláltál? Hogy nem maradt-e számodra is megválaszolatlan az élet legalapvetőbb kérdése, az elmúlásé, amit oly sokáig kerestél az elmenők szemében csakúgy, mint a sírkertek csöndes magányában? S hogy miért maradtál belül mindig magányos, sok-sok ember és örömök, sikerek közepette is? Mindezekre, félek, már sosem kapunk választ. Soha nem tudjuk meg azt sem, miként őrizhetjük meg egymást és magunkat egy kis emberi közösségben, mikor és merre kell lépnünk, hogyan és meddig kell és lehet megőriznünk önmagunkat sodró világunkban. Lehet persze, hogy e kérdésekre általában nincs válasz, mindannyiunk élete más és más; mégis úgy érzem, hogy ma is itt kellene ülnöd a múzeumban, írni a dolgozataidat és könyveidet.

Eddig nem adatott meg a lehetőség, hogy elbúcsúzzak Tőled, majd két éve hordom magamban ennek terhét. Legyen hát ez a rövid recenzió az én végtisztességem! Nyugodj békében Ernő!

1996 tavaszán, a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszéke és a Budapest Galéria megbízásából a Szent István Társulat adta ki Kunt Ernő posztumusz tanulmányát Fotóantropológia címmel. (A kötet impresszumában 1995. szerepel a megjelenés éveként.) A szerző (1948-1994) a miskolci Herman Ottó Múzeum munkatársa volt, majd 1993-ban Ő alapította meg a Miskolci Egyetemen az antropológia tanszéket. Kutatásainak középpontjában mintegy másfél évtizeden át a temetők, a magyar parasztság halotti és temetkezési szokásainak vizsgálata állt, de általános összefüggéseiben is foglalkoztatta a népművészet, a kommunikáció elmélete. Kreatív alkotó tevékenysége, rendkívüli műveltsége, számos külföldi tanulmányúton is gazdagított felkészültsége egyaránt alkalmassá tette kultúraelméleti kérdések megválaszolására, s az intenzív terepmunkán, recens gyűjtésén alapuló témák feldolgozására. A vizuális kultúra minden vonatkozása érdekelte, maga is magas szinten rajzolt és fotografált, így szinte törvényszerűen jutott el a vizuális antropológia területére, melynek vizsgálata – együtt a fotográfia elméletének kérdéseivel – élete utolsó évtizedében elsősorban foglalkoztatta. Jelen kötetben, mint egy önálló tanulmányokból álló füzér, a témával kapcsolatos elméleti eredményeit összegzi, kiegészítve azt egy gazdag példatárral és egy esettanulmánnyal.

Kunt szemléletét, jószerével függetlenül az antropológia ezirányú feladatkijelölésétől, komplex látásmód, rendszerelvű, a jelenségek minden összefüggésére kiterjedő figyelem jellemezte. Interdiszciplináris felkészültsége, filozofikus gondolkodásmódja tette lehetővé annak árnyalt bemutatását, hogy a tárgyi környezet, hangsúlyosan a fotó miként árulkodik az adott miliőben élő emberről, s miként ismerhető meg a privát szféra, miként fogalmazódik meg a privát mitológia ezekben a tárgyakban, képekben, s az azokat használó emberben és környezetében. Úgy véli, hogy a kép története kiegészíti a nagy történelmet, egyszersmind – mint zárványt – magában is őrzi azt, hasonlóan magába foglalva az időt. A fotográfiát a kultúra képmásának tartja, ám gondosan ügyel arra, hogy az értelmezés ne maradjon meg a mikrotársadalmak műveltségének szintjén, hanem egyértelmű legyen a helye a társadalom és a műveltség egész organikus rendjében.

A fénykép nem csupán az etnológiai/antropológiai tényrögzítéssel forradalmasította a kultúra kutatását, hanem igen tág teret biztosított a nonverbális műveltség vizsgálatának. A nonverbális kommunikáció az emberek közötti viselkedésben, az emberek közötti viszonyban, nem utolsó sorban az emberek és a tárgyak viszonyában ragadható meg a fotó segítségével. Jóllehet a kinéziskutatás, a proxémika, a koreometrika és még számos más kutatási metódus a maga módján kiaknázza ezt a forrást, Kunt a vizuális információ általános elvi ér-telmezésén fáradozik, egyértelművé téve, hogy a fényképezés – mint technika és mint kutatási módszer – a látvány érdekessége, szépsége, direkt informatív szerepe felől a belső figyelés, az immanens rendszer értelmezése felé halad.

Nagy jelentőségű Kunt tanulmányának metodikai fejezete, melyben a fényképgyűjtés terepmunkáját, a fotógyűjtemények nyilvántartásának és feldolgozásának lehetőségeit taglalja. Részletezően ismerteti a paraszti fotóhasználat történetét, a fényképezés és fényképezkedés hatását és szerepét a polgárosodó paraszti műveltség egészében. Sokoldalúan járja körül a fényképészek, a fényképi jelölés és jelentés szétágazó problematikáját, részletezően mutatja be a fényképkészítés alkalmait, a fotóhasználat szokásait és rendjét.

Konkrét esettanulmányként építette kötetébe a szerző a matyó népművészet, s annak sokféle vizuális megjelenítésének problematikáját, azt a vizuális folklór és folklorizáció folyamataként értelmezve. Részletezően mutatja be, hogy a matyóság – az idegenforgalom és a vizuális képanyag tömegtermelése révén – miként vált a magyarság megjelenítőjévé, példájává, mintegy leváltva ebben olyan, korábban reprezentáns csoportokat, mint a székelység vagy a palócok. Nagy figyelmet szentel ebben a folyamatban a matyó társadalom és az azt reprezentáló matyó népművészet 20. századi történetének, s az ezt rögzítő, egyszersmind befolyásoló fényképészek tevékenységének. (Weisbach Rilly működésével korábban külön tanulmányban is foglalkozott.) Ebben a vonatkozásban is rendkívül tanulságos a könyv képmelléklete, melyen a szerző a tudományos interpretálás lehetőségeit is bemutatja.

A könyv egészén végighúzódik a szerző alapvető dilemmája: a tudományos megismerés objektivitásának, illetve korlátainak kérdése. Az írásból egyértelmű, hogy Kunt számára mindez nem csupán tudományos probléma, hanem tudományetikai kérdés is. A szerző ennek megválaszolásában roppant igényes, igen árnyaltan, körültekintően jár el, jóllehet nem hagy kétséget affelől, hogy – mint minden kutató – maga is kialakította saját "mitológiáját" a tradicionális műveltség, ill. annak vizuális vetülete értelmezésében.

Most, a szerző halála után, különös érzés olvasni a kötet záró fejezetét, melynek ő az epilógus címet adta. Ebben nem csupán saját tudományos életútjának állomásairól, a gondolkodásmódját leginkább befolyásoló mozzanatokról, hatásokról emlékezik meg, hanem mintha azt sugallná, hogy befejezettnek érzi az életművét. Befejezettnek a munkát, de megoldatlannak az alapvető kérdést: a fényképezőgép optikája valóban nem takarja-e el a valódi látványt, nem fedi-e el a látvány valódi értelmét. "Azt nem tudtam eldönteni ezután sem, hogy képeim jók-e vagy rosszak, csak azt, hogy megnyugtatnak engem. Azt tudtam csak, hogy hogyan nézzek nyugodtan a keresőbe, abban a reményben, hogy most már találok benne olyan képet, amely nem fedi el előttem jelentését. S e tanulásban különös szerepük van az emberek személyes szférájához tartozó családi fényképeknek. Hogy ezek megismerésében meddig jutottam, arról adott számot e munka." A kötet ezen utolsó mondatai mintha végső elszámolást jelentenének; nem kétséges, hogy a szerző halálával meg is változott eredeti jelentésük. Mi pedig talán nyugodtan fogalmazhatjuk meg, hogy szerzőjük igen messze jutott a tudományos megismerésben. Messzebb, mint amennyi időt arra a sors számára engedett.