Multikulturalitás és elektronikus kommunikáció
NYÍRI KRISTÓF

Hangsúlyoznunk kell a jelenkori kommunikációtechnológiai változások radikalitását. Üzenetek gyors továbbítására már az ókorban alkalmaztak füst- vagy tűzjelzéseket, s a francia forradalom idején kitűnően működő optikai távírórendszert építettek ki.4 Ám a kommunikáció ezen módozatai inkább csak kivételszámba mentek. A tizenkilencedik század közepéig a gondolatok azonos eszközök révén és ugyanolyan sebességgel közlekedtek, mint az emberek; a kommunikáció és a szállítás útvonalai egybeestek. A tudás az egyén emlékezetében raktározódott, készségeiben- ügyességében rögzítődött, személyről-személyre szállt; vagy írásba foglaltatott, s kézirat vagy nyomtatott dokumentum formájában hidalt át tér- és időbeli távolságokat.

Az 1840-es években került sor a mágneses távíró bevezetésére, s 1860-ra már harminckétezer mérföldnyi távíróvezeték létesült csupán az Egyesült Államokban; a keleti parttól Kaliforniáig terjedő vonal évekkel hamarabb kezdett működni, mint a vasút. A kommunikáció függetlenné vált a fizikai közlekedéstől.5

Az Atlanti Óceán alatt 1866-ban fektették le az első állandó távíróvezetéket; 1872-re a földgolyó csaknem minden nagyvárosát távíróvonalak kötötték össze. Ez a fejlődés némely igencsak optimista nézetet ébresztett a nemzetközi kapcsolatok jövőjét s az emberiség mélyen átérzett összetartozásának és globális harmóniájának eljövetelét illetően.6 Ténylegesen a kiterjedtebb kommunikációs hálózat a gyarmatosítás új szakaszához vezetett, s fokozódóan központosított döntéshozatalhoz az üzleti életben és a politikában.

A távíró beköszöntével az információ gyakorlatilag azonnalivá lett; ugyanakkor egyfajta sajátosan fragmentált jelleget öltött. Az információ akkor tudás, ha környezetbe ágyazódik. A személyes kommunikáció során ilyen környezetet jelent az adott helyzet, melyben a kommunikáció történik. Írott szöveg s kivált a nyomtatott könyv esetében a szöveghelyek környezetét a tágabb szövegösszefüggés, akár az egész könyv, sőt gyakran a könyvtár jelenti, amelyben a illető könyv található. A nyomtatott könyv, amint azt Marshall McLuhan szokta volt hangsúlyozni, meghatározott perspektívát, nézőpontot közvetít – szerzője nézőpontját. S a könyvnek már merő fizikai jellemzői is, csakúgy mint a könyvtár könyvekkel tömött polcai, az időbeliség környezetét hozzák létre – a múlt érzetét keltik.7 A modern történeti tudat a nyomtatott szövegből nő ki.8 Ehhez képest a távíróra alapozott napilap a posztmodern tudás megtestesítője. Egyfelől összegyűjteni látszik az információkat a földkerekség minden szegletéből s a tapasztalat legkülönbözőbb területeiről, másfelől azonban egymással összefüggésben nem álló – inkább a jelen pillanatra, semmint az események időbeli egymásutániságára vonatkozó – beszámolók mozaikját képezi.

Tágabb szövegkörnyezet híján és jellegzetesen rövid mondatokat alkalmazva, a távirati stílus a szóbeli nyelv stílusához közelít. A távirati üzenetek ugyanakkor nem ágyazódnak konkrét beszédhelyzetekbe. A telefon részben helyreállítja az eleven beszélgetés tapasztalatát: az arckifejezést, a gesztust és a fizikai környezet jellemzőit a telefon nem közvetíti; a hangsúlyt, hanghordozást s a beszéd ütemét azonban igen. Kérdéseket tehetünk föl; párbeszédet folytathatunk. A telefonbeszélgetésből nyert ismeret távoli eseményekre vonatkozhat, mégis időszerű és meglehetősen teljes lehet; de persze nélkülözi az írott kommunikáció logikai koherenciáját.

Az ezerkilencszázhúszas években hirtelen a rádiós műsorszórás lett a hírszolgáltatás és propaganda fő területévé. Ez a fejlemény döntő átmenetet jelentett az iratlan kommunikáció új korszaka felé, olyan átmenetet, amely nem maradt hatástalan a huszadik század filozófiájára, kivált Heideggernek és Wittgensteinnak a nyelvi jelentés természetét s a közösség kognitív szerepét illető nézeteire.9 A klasszika-filológus Eric Havelock egyhelyütt fölidézi annak a rádióbeszédnek "orális varázsát", melyet 1939-ben egy utcai hangszórón át hallgatott – Hitler szónokolt, és szavai, mint Havelock fogalmaz, szempillantás alatt sokezer mérföldre jutottak el, egyidőben szóltak egymástól távoli kontinensek közönségéhez.10

A rádiós műsorszórás erősítheti a globális összetartozás érzését; ám ugyanakkor az esetlegesnek és a tovatűnőnek jegyében áll, csökkentve a hallgató lehetőségét arra, hogy a hallottakból rendezett képet alkosson magának. Ugyanígy a televízió esetében: az információnak a műholdas műsorszórás által nyújtott, látszólag mindent átfogó sokrétűsége – verbális és képi; a helyi pletykától a nemzetközi hírekig – végső soron a nézetek és üzenetek teljességgel széteső halmazát eredményezi. A televízió persze alapvetően képekre épít. Mármost nem lehetetlen valamiféle, a verbális logikát kiegészítő képi logikát föltételeznünk, s éppenséggel arra kell számítanunk, hogy utóbbi egyre fontosabb szerepet fog játszani az interaktív multimédiás kommunikációban, a számítógéphálózatok eme nagy ígéretében. Azt kell azonban mondanunk, hogy a televíziós műsorszórásban, ahogyan ma ismerjük, a képek alkalmazása gyakran aláássa, nem pedig fölerősíti a racionális gondolkodást.11

Még néhány évvel ezelőtt teljességgel elképzelhető lett volna a személyi számítógépek elterjedésének kognitív és szociológiai hatásait anélkül elemezni, hogy külön szó esett volna a számítógépes hálózatokról. Ma az ilyen elemzés természetellenesnek tűnne. A számítógépek, jellegzetesen, hálózatokba illeszkednek. Mint ilyenek, nem csupán számőrlők és szövegszerkesztők, hanem – és talán elsősorban – kommunikációs csomópontok. A hálózatba állított számítógép roppant hatékony eszköz arra, hogy segítségével a világban szétszórt információt – adatokat, szövegeket, képeket, egyre inkább hangokat is – együvé rendezzük, s hogy mindamaz információkból éppenséggel a tudás új épületeit emeljük. Szótárak, lexikonok és kézikönyvek anyagának eddigelé elképzelhetetlen szélességű s a hagyományos nyomtatott szövegben gyakorlatilag elérhetetlen mélységű tanulmányozását teszi ez lehetővé.

Ám mind az elszigetelt, mind a hálózatba-állított számítógép olyan tulajdonságokkal is bír, amelyek a tudás labirintusaiban való eligazodás nehézségét inkább fölerősíteni, mintsem enyhíteni látszanak. A számítógépekben tárolt tudás fizikailag soha nincsen jelen, kivéve a képernyőnkön éppen látható elenyésző szeleteit. Ha könyvben olvasunk vagy szemelgetünk, ha a könyvtár polcai mentén sétálunk, vagy akár a katalóguscédulákat forgatjuk, valamiféle olyan helyzetérzékelésre teszünk szert, amely elektronikus közegben nem adódik. Ahhoz, hogy tudásunk bármiféle értelemben egészleges legyen, valamiképpen tudnunk kell, hogy mit tudunk, valamiféle áttekintéssel, memorizált vázlattal kell bírnunk tudásunkat illetően. Fölidézzük az oldal képét a könyvben vagy a kötet helyét a könyvtárban; emlékezetképekkel bírunk bizonyos fontos bekezdésekről. Amikor a szövegeket képernyőn olvassuk vagy futjuk át, ilyen áttekintésre aligha tehetünk szert.

A hálózathasználat alapvető formája az elektronikus levelezés – írott üzenetek cseréje, tetszőleges két számítógéphasználó között, telefonvonalakon (és/vagy szélessávú kábeleken) valamint nagyteljesítményű közbeiktatott számítógépeken (szervereken) keresztül. Egymáshoz kapcsolódó hálózatok hálóján át haladva, egy-egy e-posta – e-mail - üzenet általában másodpercek alatt rendeltetési helyére ér, s perceken belül megérkezhet a válasz. Érthető ekkor, ha az e-posta szövegek gyakran nagyon is hasonlók a szóbeli megnyilatkozásokhoz: indulatokban gazdagok, grammatikában szegények, s jellegzetesen híján vannak a reflektív írás logikai fegyelmének. Az e-mail könnyen továbbküldhető – "forwardolható" – valamely harmadik címre; s már eleve egynél több személynek – akár százas vagy ezres nagyságrendű címlistáknak is – címezhető. Egyik-másik e-mail üzenetünket, szinte rendszeresen, olyanok is megpillanthatják, akiknek nem szántuk – úgyszólván kihallgathatók, ahogyan az írott üzenetek is kihallgathatók voltak a hangos, a kéziratos kultúrákra jellemző olvasás korában.12 A kéziratos kultúráknak egy másik vonását is visszahozza az e-mail, egyáltalán az elektronikus dokumentumokkal való bármiféle foglalatoskodás: az intertextualitást, a bárhonnan származó szövegszegmensek szabad fölhasználását és elegyítését valamely új szöveg előállítása során.

Az e-posta technikájából nőnek ki a megszámlálhatatlan számú vitalisták, news-csoportok és elektronikus faliújságok – az ókori fórum mai megfelelői.13 S miközben az elektronikus piactéren zajló kommunikáció túlnyomó része teljességgel cseppfolyós és informálatlan, a news-csoportok által sűrűn kezdeményezett összehangolt akcióknak éppenséggel van demokratikus potenciáljuk, közleményeik hír-színvonala pedig olykor igen magas.

S többé-kevésbé állandóan magas színvonalú persze a tudományos közösségek körében zajló hálózott eszmecsere. Rohamosan növekszik az elektronikus tudományos folyóiratok száma; bizonyos szakterületeken a hagyományos publikációs formák immár ténylegesen letűntek. Ennél is jelentősebbek, amint arra Hernád István már 1990-ben rámutatott, az ún. prepublikációs fázishoz tartozó változások – ahhoz a fázishoz ugyanis, "melynek során ötleteinket és eredményeinket informális síkon megbeszéljük kollégáinkkal (jelenleg személyesen, telefonon, vagy a megszokott levélben), formálisabban előadjuk szemináriumokon, konferenciákon és szimpoziumokon, s még szélesebb körben terjesztjük preprintek formájában... Immár lehetségessé vált mindezt figyelemreméltóan új módon tenni, olyan módon, mely nemcsak összehasonlíthatatlanul alaposabb és rendszeresebb – mértékében globális, időben szinte azonnali – terjesztést enged meg, de egyszersmind [...] példátlanul interaktív is."14 Az e-mail közegében zajló ezen interaktív tudományos vizsgálódást Hernád, sokatmondóan, "tudós égre-írásnak" (scholarly skywriting) nevezi.

Az e-mail világa labilis és kaotikus, nehéz benne tájékozódni, s lehetetlen föltérképezni. Ehhez képest a World Wide Web (WWW), a számítógéphálózat mai csúcsfelülete, viszonylag állandó és áttekinthető. A Web létrejötte maga is egyfajta forradalom. Az úgynevezett web-lapok házilagosan publikált multimédia-dokumentumok, mindegyiküknek saját elérhetőségi címe van, s mindegyikük kapcsolódik, úgynevezett hypertext linkeken – föltűnővé tett szavakon vagy szimbólumokon – át, számos más web-oldalhoz. A web-oldalak dokumentumoknak többé-kevésbé rögzült, könnyen áttekinthető és tanulmányozható konstellációját képezik. A World Wide Web-en ki lehet igazodni.

Multimédia dokumentumok olyan tudást is közvetíthetnek, amilyet a puszta szöveg nem képes. A képek logikája, mint föntebb jeleztük, alkalmasan kiegészítheti a szövegek logikáját. A kézírásos másolás korában, de még a könyvnyomtatás korában is, az illusztrációk csak alárendelt szerepet játszhattak; képek mint a gondolkodás–érvelés közege pedig szinte egyáltalán nem játszottak szerepet. Ez most megváltozik – a képeknek a képernyőn való manipulálása lehetőségével. Tegyük hozzá, hogy a tudás nem pusztán gondolkodás dolga; hanem gyakorlati készségeké és ügyességeké is. S az illusztrációk megmutathatják, hogy hogyan teszünk ezt vagy azt. Szavakban leírni, hogy mondjuk valamely szerszám hogyan használandó, roppant körülményes lehet; a kép vagy képsorozat könnyűszerrel elmagyarázza. A weben elérhető tudás nemcsak globális, de – tendenciájában – valóban operacionális is.

A világ jónéhány nagy kutató- és nyilvános könyvtára megkezdte – vagy legalábbis tervezi – anyagainak digitalizálását: előbb a katalógusok kerülnek sorra, azután maga az állomány. Amint digitalizált formában rendelkezésre állnak, ezek az anyagok a hálózaton át elérhetővé lesznek (a copyright problematikájával most ne foglalkozzunk; így vagy úgy majd megoldódik), s egyetlen hatalmas – fizikailag nem létező – virtuális könyvtárat képeznek. A virtuális könyvtár állománya minden külön digitalizálás nélkül is folyamatosan gazdagodik – tudniillik az immár eleve elektronikusan megjelentetett tudományos kiadványokkal.

A virtuális könyvtár előnyei nyilvánvalók. A hálózathasználók, éljenek bár a világ szegényebb tájain, elvben korlátozás nélkül hozzáférhetnek bármilyen könyvtári anyaghoz. Ha elérték a keresett dokumentumot, letölthetik, kinyomtathatják, tovább dolgozhatnak vele, elektronikusan kereshetnek benne, mutatókat készíthetnek hozzá stb. Ezenközben az eredeti fizikai állomány biztonságosan raktározódik amaz épületekben, amelyek hagyományos könyvtárakból mintegy könyv-múzeumokká válnak.

Ám hátrányok is adódnak. Még a multimédia-eszközök teljes kihasználása, a fizikai jelenlét illúziójának erősebb fölkeltése mellett is (mint például régi könyvek lapjainak fakszimile megjelenítése) az elektronikus dokumentumok tér- és időbeli környezete szegényes. A virtuális és a fizikai közötti feszültségek azonban – elvileg – éppenséggel föloldhatók. Jól mutatja ezt az új Bibliothčque Nationale de France programja. A BNF, amelynek teljeskörű szolgáltatásait 1998-ra ígérik, az elgondolások szerint óriási valóságos könyvtár és egyszersmind digitális on-line könyvtár lesz. Ahogyan szellemi építészei közül ketten megfogalmazták: ez a könyvtár "a Gutenberg-univerzum és a McLuhan-univerzum frigyét teljesíti be. [...] Nyitott lesz, demokratikus, innovatív, mindez azonban a múlt iránti legnagyobb tisztelet perspektívájába ágyazottan"15.

Olyan környezetben, amelyben fokozatosan a multimediális számítógéphálózatok lesznek uralkodóvá, a konvencionális közép- és felsőfokú oktatás elavulttá válik. Fiatalok, akik számítógépekkel körülvéve nőnek föl, s az Internet csodáival már korán megismerkednek, a hagyományos iskolai környezetet egyszerűen természetellenesként élik meg. Hozzászoknak, hogy kérdéseikkel ne a felnőttekhez – szüleikhez, tanáraikhoz, a könyvtároshoz – , hanem a hálózathoz forduljanak.

A felsőoktatás szintjén pedig az élethossziglani tanulás válik szabállyá; előbb széles interdiszciplináris művelődés, majd a szakirányú képzés egymást követő szakaszai, új meg új irányokban - munka mellett, vagy két állás között. Nyilvánvaló megoldásként kínálkozik itt a hálózatra alapozott felsőfokú oktatás. A virtuális egyetem a felsőfokú oktatás falak-nélküli intézménye – nincsen meghatározott fizikai helye, nincsenek osztálytermei, nincsen konvencionális könyvtára. Noha a beiratkozott hallgatók és tanáraik-vizsgáztatóik között a személyes találkozások valamilyen minimuma elengedhetetlennek és helyénvalónak is látszik, a tanulási-tanítási folyamat általában, az idő legnagyobb részében, a számítógéphálózaton zajlik.

A virtuális egyetem a távoktatás huszonegyedik századi változataként fogható föl. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a virtuális egyetem kiküszöböli, nem pedig áthidalja a távolságot. A virtuális egyetem megőrzi, vagy éppenséggel újrateremti tanár és diák személyes közösségét, az előadások hallható és látható jellegét, a szemináriumok eleven kölcsönhatását. A hagyományos egyetem örököse. De különbözik mind a hagyományos egyetemtől, mind a távoktatástól, abban az értelemben, hogy - az interaktív multimédia lehetőségeit kihasználva - radikálisan meghaladja a nyomtatott könyv, a rögzített lineáris szöveg sugallatait. A virtuális egyetem megalkotása filozófiai mélységű föladat. A szöveg- középpontú modern európai gondolkodás meghaladását jelenti.

A virtuális egyetemre - vagy meghatározott virtuális egyetemekre - vonatkozó első előtanulmányok a kilencvenes évek derekán láttak napvilágot. Nagyobbszabású tényleges kísérletek 1996 óta folynak; számuk 1997 tavasza folyamán rohamosan nőtt, s mostanára az úgynevezett virtuális extenziók megszervezése szinte minden nagyobb amerikai egyetem programjának részét képezi. Ugyanakkor a virtuális egyetem a világ szegényebb régióinak nagy ígérete is. Magyarországon a szervezés alatt álló ún. UNIWORLD projektum16 kétnyelvű - magyar és angol - oktatást tervez, de német és francia munkanyelvű kurzusokra is lehetőséget kíván teremteni. Az angol nyelv előtérbe helyezése a globális munkaerőpiac realitásait tükrözi; s persze az Internet realitásait. A német és francia pedig regionális szükségletekre utal.

A középkor nagy európai egyetemeinek munkanyelve a latin volt. A tizenhatodik századtól kezdve a latint fokozatosan kiegészítették az új irodalmi, "nemzeti" nyelvek, amelyek a nyomtatott könyv elterjedésével szoros összefüggésben alakultak ki. Az új nyelvek viszont alapvető szerepet játszottak a modern nemzetállamok megte- remtésében - a központosított bürokráciák, az előadásában Lendvai által is hangsúlyozott nemzeti piacok,17 s különösen a nemzeti munkaerőpiacok fölépítésében. Az egyetem ettől kezdve a nemzeti oktatási piramis csúcsaként jelent meg; funkciója annak a kulturális egyöntetűségnek létrehozása és fönntartása volt, amelyet az írástudó, horizontálisan mobilis nemzeti munkaerő megléte előfeltételezett.18 A nemzetállam minden polgára egyazon nyelvet beszéli s egységes nyelven ír és olvas: egyazon elvont kultúra tagja.19 Az egységes kultúrát uniformizáló iskolarendszer tartja fönn: az elemi iskolák által közvetített kultúra egyöntetűségét a magasabb iskolákban kiképzettek közös kultúrája, végső soron pedig a nemzeti egyetem - az egységes irodalmi nyelvnek, a közös történelemfölfogásnak, az egységes jogi szemléletnek, az egységes műszaki-természettudományos fölfogásnak őrzője - biztosítja. A posztmodern információs társadalom globális gazdaságának viszonyai közepette a világpiacon versenyképes munkaerőnek nemzetekfölötti kommunikációra kell képesnek lennie; képzése csakis egy globális egyetemi hálózat föladata lehet. Úgy tűnik, hogy a kis nemzetek esetében a nemzeti egyetemek gyakorlati jelentősége ma csökkenőben van.

A globális gazdaság meghatározóvá válásával s a globális művelődés ebből következő elkerülhetetlenségével a nemzeti kulturális homogeneitás fönntartására irányuló kényszerek gyöngülőben vannak. Új érdeklődésre tarthat viszont számot a helyi közösségi élet, a helyi kultúra s a helyi nyelvjárás, mely érdeklődést jól tükrözi a helyi és regionális rádió- és televízióadások népszerűsége. A világ ma – Marshall McLuhan a hatvanas évek elejéről származó, időközben nagyon is találóvá vált kifejezésével élve – valóban egyre inkább egyetlen falunak, global village-nek tetszik.20 Ám miként alakul a vonatkozó folyamatok háttere előtt az élet a tényleges falvakban - a vidéki régiókban? A falu egyes-esetleges lakóját tekintve a válasz akár magától értődő is lehet. Ha a hálózathoz, hazulról, nehézségek nélkül hozzáfér, ő is egyenrangú polgára a világfalunak. Viszont hogyan változik magának a falunak az élete, ha egyszer majd nemcsak egy-két lakója, hanem lakóinak tetemes része hálózat-használó lesz? A tapasztalatok meglepőek: a globális hálózottság a helyi közösség összetartozását nem csökkenti, hanem éppenséggel növeli.21

Legkésőbb Gérard Raulet 1980-as évekbeli tanulmánya ("Az új utópia")22 óta ismerjük azt a szakadékot, amely a szimbolikus "interaktivitást" a tényleges közösségi interakciótól elválasztja. A virtuális kommunikáció valóságos alapokat igényel; a világfalu polgárának szüksége van rá, hogy tényleges közösségek tagja is legyen; ilyen a valóságos faluközösség, amelynek kohéziós erejét-lehetőségeit megint a globális érintkezés erősíti. S másfelől persze ilyenek – hogy befejezésül visszakanyarodjak kiinduló kérdésföltevésemhez – a világban szétszóródott valóságos etnikai közösségek is.23 Ahogyan Geoffrey Nunberg a közelmúltban fogalmazott: "Ha az emberek választhatnak, az Internetet szívesebben tekintik a ház előtti kispadnak, mint világfórumnak."24 Viszont a helyi kezdeményezések új jelentőséget nyernek azáltal, hogy a hálózaton keresztül közvetlenül – a nemzeti intézmények közbeavatkozása nélkül – kapcsolódhatnak globális történésekhez. Lokális és globális kölcsönhatásának a legutóbbi esztendőkben óriási új irodalma keletkezett.25 Ez az irodalom részben persze kritikus. Óv a "lokálisnak" pusztán határoltként való fölfogásától: a "hely", írja például Doreen Massey, végső elemzésben nem más, mint társadalmi viszonylatok keresztezéspontja.26 Óv a lokálisnak romantizálásától: a "helyi", írja például Kevin Robins, nem más, mint a globális vállalatok partikularizáló dinamikájának helyszíne.27 Az azonban nem kétséges, hogy a gazdaság és a szórakoztatóipar uniformizáló hatását a számítógéphálózat inkább visszaszorítja, semmint erősítené. A számítógéphálózat globális – ám ugyanakkor kiválóan alkalmas a helyinek, az egyedinek, az ezoterikusnak és exotikusnak hordozására, egyáltalán: a multikulturalitás megőrzésére.28